Ma szinte minden szabad órámban zenéket vadásztam, de megérte, egész szép mennyiséggel gyarapodott a gyűjteményem. És közben mellesleg rájöttem, mennyire nem tudtuk annak idején a hatvanas években, ki is adja elő azt a bizonyos, nekünk tetsző dalt. Mert hogy fogalmunk se volt, mit jelent a szöveg, az még hagyján, de sokszor az énekesről vagy együttesről se tudtunk semmit, még a nevét sem. Most, amikor kinyomozom egyik vagy másik régi szám hivatalos címét (mi sem egyszerűbb ugyebár az internet korában, egy kis szövegrészlet és máris tódulnak a videók, leírások, győzzem válogatni), akkor jövök rá, hogy jé, én ezt a dalt ősidők óta ismerem, de hogy így hívták az együttest? Életemben nem hallottam a nevüket. Dupla reveláció, ez az igazi. :)
Azt már csak halkan súgom, hogy ma igen nagyot néztem, amikor kiderült számomra, hogy a Winchester Cathedralt nem a Beatles játszotta. Vessenek a mókusok elé, de én bizony vagy negyven évig éltem eme téves tudatban. Hát igen, tudjuk, a jó pap is hóttig tanul - de ha szerencséje van, még időben rájön, hogy mindig is a New Vaudeville Band követte el a Winchester Cathedralt.
Azt már csak halkan súgom, hogy ma igen nagyot néztem, amikor kiderült számomra, hogy a Winchester Cathedralt nem a Beatles játszotta. Vessenek a mókusok elé, de én bizony vagy negyven évig éltem eme téves tudatban. Hát igen, tudjuk, a jó pap is hóttig tanul - de ha szerencséje van, még időben rájön, hogy mindig is a New Vaudeville Band követte el a Winchester Cathedralt.
6 megjegyzés:
"
Minket a tánczene-szó, valami "I love you so" hozott össze.
Valami híres énekes valami angol szöveget énekelt.
Bár se te, se én nem tudtunk angolul,
mégis azt hittük, hogy ami belénk szorult,
ez kimondja helyettünk angolul..."
Így volt Cseh Tamás-Bereményi G. szerint is.
Ma már nem érzékelhető, ami akkor nagyon is az volt. A Nyugat zenéje akkora magabiztosságról, derűről, létbiztonságról, élnivaló életről szólt, amiről idehaza fogalmuk se volt. Gondoljunk csak Elvisre, a Shadowsra, a Beatlesre, Dave Clark Five-ra, Brenda Lee-re stb.
Engem ösztönösen ez a ritmusokból és dallamokból kiérezhető optimizmus szegezett a magnó elé. Nem tudtam betelni a számokból áradó szabadsággal. Amikor retro zenét hallgatok,még mindig felszabadultnak érzem magamat, feledve a közben eltelt évtizedeket.
Ti nem így voltatok/vagytok vele?
Ami a jelenlegi koromban kiváltott érzelmekre vonatkozik, azt ugyanígy érzem - én, aki időnként járni is alig bírok, arra a zenére "táncolni" vagyok képes mosogatás, pakolás, lakásban-jövés-menés közben. :)
Ami a hatvanas évekbeli hatást illeti, én nem foglalkoztam azzal, hogy mit áraszt az a zene, csak tetszett. (Na, itt van például a Dave Clark Five, ennek az együttesnek a nevét se hallottam akkoriban, de a számaikat persze ismertem.) :)
Én a mai zenékkel pont így vagyok: fogalmam sincs, ki játssza. És sokszor nem is vagyok rá kíváncsi :-).
Szerintem a 60-as években lehetett tudni, hogy melyik számot ki játssza vagy énekli. Egyrészt bizonyos műsorokban bemondták (Pl. Komjáthy György műsoraiban vagy a hétfői kívánságműsorban), másrészt meg sok műsor teljesen részletesen benne volt a rádióújságban: pl. az "Ötórai tea" vagy a "Tánczenei koktél". Azután volt még olyan is, hogy "Slágermúzeum" és "Örökzöld dallamok". Ezeknél beírták a zeneszám sorszámát, a szerzőket, a szám címét és zárójelben az előadóját. No, ugye, hogy Ti is olvastátok annak idején? Csak már rég volt. :-))
Egyébként azért voltak jók azok a számok, mert dallamosak voltak. A lassú és a gyors számok egyaránt. Én még ma is a 60-as évek számait hallgatom legszívesebben. Van is belőlük jó sok!
(Azon csodálkozom, hogy nem ismerted a Dave Clark Five együttes nevét. Hát, annyit játszották a számaikat a rádióban! Persze valószínűleg nem mindenki bogarászta annyit a rádióújságot, mint én. :-)))
Hát én biztos nem bogarásztam. :)
Megjegyzés küldése