Szerintem az élet

Az időutazás mindig minden tekintetben megterhelő, a tegnapi is az volt. De muszáj volt elmennem, hogy lássam, mi marad az iskolánkból az utókorra. Persze régóta tudom, hogy a valóságban semmi sem maradt, mióta négy évvel ezelőtt lebontották. A helyén nagy ház épült és semmi sem emlékeztetett már arra, hogy ott majdnem száz évig iskola állt. Mostantól viszont legalább egy kis emléktábla jelzi - igaz, kissé egyoldalúan hangsúlyozva az ott 1957-től működő zenei tagozatot. De ne legyünk telhetetlenek, mert ha az egyik zenei osztály fel nem veti az ötletet és meg nem valósítja az emléktábla felhelyezését, még ennyi sem lenne és végleg feledésbe merülne a mi iskolánk.

Volt valami ünnepi beszéd-féle, ami inkább hosszas visszaemlékezés volt egy 1960-ban elsős fiútól - mert a zenei tagozatra már fiúkat is felvettek, attól kezdve lett az iskolánk koedukált, de ez még csak a zenei osztályokra volt érvényes. Aztán egy-két rövid szösszenet következett, az egyik "felszólaló" nagyon helyesen egy mondattal helyretette a zavaró eltolódást és kimondta, hogy azért ne feledjük, hogy itt nemcsak zenei tagozat létezett, hanem mellesleg egy leányiskola is. Igencsak bólogattunk néhányan.

Meglepően sokan voltunk és találtam persze ismerősöket is. Megint úgy történt, ahogy ilyenkor lenni szokott: engem sorra megismert egyik is, másik is, én meg csak egyet ismertem meg azonnal, a többiekre rá kellett kérdeznem. Húsz évvel ezelőtt költöztem el és azóta csak néhányszor jártam ott, tehát nem láttuk egymást rendszeresen, nem egymás szeme láttára öregedtünk. Márpedig az eltelt 50-60 év alatt mindenki megváltozott. A fizikatanárnőnk, Viki néni is ott volt, azt mondják, 96 éves. Talán ő lehet a mi évfolyamunk egyetlen még élő tanára.

Volt egyszer egy iskolánk. Mostanra örülhetünk, hogy legalább egy kis táblácska jelzi a hűlt helyét.