Valamelyik este az Áll az alku-ban az éppen versenyző húszéves leány arra a kérdésre, hogy milyen szakra jár, azt mondta: "Humán erőforrás menedzser" – mire a műsorvezető: "Az mi, az a személyzetis, nem? " A lány: "Igen, csak én ezt akkor még nem tudtam, amikor jelentkeztem". Aztán elcsevegtek arról, hogy nem szereti, a műsorvezető megkérdezte, miért nem valami mást választott, mire a lány: "Majd utána, majd akkor valami másra fogok menni." És ezt úgy adta elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy most évekig tanul(gat) egy olyan szakterületet, amihez nincs kedve, nem szereti, semmi terve sincs vele – aztán 4-5 év múlva belekezd egy remélhetőleg számára kedvesebb, neki valóbb szakba, azzal is eltölt pár évet, és egyszer majdcsak felnő és lesz belőle valami.
Most hagyjuk
azt a kérdést, hogy minek külön szakon tanítani a személyzetisséget,
mert ez úgy, ahogy van, képtelenség (eszembe jutnak életem
személyzetisei, hát, mit mondjak, egyik se diplomázott
személyzetisségből, az biztos). De hogy valaki úgy iratkozzon be egy
felsőoktatási intézménybe, hogy azt se tudja, mire jelentkezik, ez
döbbenet. Meg az is furcsa, hogy ide-oda vándorolva végez el hol ezt,
hol azt. És nem ő az egyetlen. Az elmúlt évek során több fiatalhoz is
volt szerencsém, akik csak azért iratkoztak be egy-egy főiskolára, hogy –
a lehető legkevesebb energia bedobásával – valahogy lediplomázzanak,
aztán pedig eszük ágában sem volt a megszerzett végzettséggel munkát
találni, hanem nagy hirtelen kiötlöttek egy újabb tanulni valót és
belefogtak abba is (csak halkan jegyzem meg, hogy ehhez persze háttér is
szükségeltetik, mert próbáljon valaki 8-10 évig járni két-három
főiskolára, ha közben nincs, aki eltartsa).
Én nem tudom, nagyon maradinak tűnök, ha azt kérdezem: az elhivatottság már nem divat? Nem a nagy-nagy hivatástudatra gondolok, amikor valaki kisgyerekkorától egyértelműen orvos akar lenni, vagy tengerbiológus, vagy pap, nem ilyenekről van szó. Csak arról, hogy a serdülő ifjú emberben cirka tizenhét-tizennyolc éves korára kialakul egy (vagy több) vágy: ezt szeretném csinálni majd felnőtt életemben, ez akarok lenni, ez érdekel, de jó lenne mindig ezzel foglalkozni, erről akarok minél többet megtudni, megtanulni, elsajátítani? És akkor nekimegy és addig töri magát, míg el nem éri. Nem diplomákat gyűjt, hanem valamihez érteni akar, ami mellesleg érdekli. Nekem még ez a természetes, ez a dolgok rendje.
Épp ma olvastam Tyriánál az ötvenes években továbbtanuló rokonairól. Hát igen, bizony az úgy volt még a hatvanas évek második felében is, amikor én felvételiztem. Felvételiztem egyszer, kétszer, háromszor. Csak harmadszorra vettek fel. Azalatt eltelt két év, de már azt a két évet is úgy éltem meg, mintha elvettek volna tőlem ennyi időt és eleve két évvel később szerzek majd diplomát, mint normálisan szerettem volna. Az pedig, hogy diploma után dekkoljak a szüleim nyakán és újabb terveimet dédelgessem, fel sem merült: örültem, hogy megszereztem, amire készültem és még boldogabb voltam, amikor már júliustól nem is szerződéssel, hanem rögtön kinevezéssel állást kaptam.
Tudom, ez az ántivilágban volt. Azóta felgyorsult az élet, információáradat, lehetőségek özöne, több lábon kell állni, stb. stb. De mégis azt gondolom, mindenkinek kell valamilyen határozott vonal, amin elindul, formát öltött cél, amit el akar érni, mert aki évekig teng-leng a tanulási lehetőségek között, az szerintem éretlen. Nagy szerencse, ha a próbálkozások közepette esetleg rátalál arra, ami neki való. De ha nem, akkor mi lesz? Akkor úgy lesz valahol személyzetis, hogy van ugyan belőle diplomája, de utálja az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése