Az első

Mától kezdve egy ideig naponta egy-egy régi bejegyzés kerül majd ide – hogy pontosan meddig és miért, az majd a legvégén kiderül. Remélem, nem lesz túl unalmas, hiszen aki először látja a posztokat, annak mindegy, hogy azokat mikor írtam, aki pedig annak idején már olvasta, hogyan is emlékezne rá, annyira régen volt.

2004. november 8., hétfő

Vannak még ma is, akiket a vasút el tud varázsolni. Amikor délutánonként hazaér a vonat és leszállunk az állomáson, a mozdonyról minden alkalommal egy család is lekászálódik, fiatal házaspár két óvodáskorú gyerekkel. Jó barátjuk vagy tán rokonuk lehet a masiniszta, mert rendszeresen felveszi őket a vezetőfülkébe. Előbb az apuka ugrik le, ő a legsportosabb köztük, aztán fentről a mama leereszti a kisfiút, meg a kislányt, majd ő is leóvakodik a meredek létrafokokon. A gyerekek arcukon üdvözült mosollyal érnek földet, a vezető int nekik, beindítja a monstrumot, a kedvükért dudál egy fülrepesztőt, a kicsik pedig sűrű sziázások közepette addig integetnek, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban. 

Lám, lám, a mozdony, ami már rég nem pöfög, a kéménye nem fúj szikraesőt és nem mondja azt, hogy csi-hu-hu-csi-hu-hu, a kis emberkéknek ugyanolyan varázslat, mint régen a gőzös volt, amit ők már legfeljebb csak a múzeumban láthatnak. Pedig a mozdonyt a vasutasok már nem is hívják rendes nevén, hanem azt mondják: gép. "A bé vágányon gép halad át, a vágány mellett tessék vigyázni!" - halljuk reggelenként a hangszóróból, és ezután nem valami szerelőkocsi vagy hajtány gurul el előttünk (vajon tudja valaki, mi az a hajtány...), hanem egy árván rohanó mozdony. Van is valami igazság az elnevezésben, mert ezek a több tonnás rozsdásodó óriások nem is hasonlítanak arra, amit jó száz évig mozdonynak neveztek, ezek már valóban csak lélektelen gépek  [bár ezzel biztosan vitatkozna egy hatalmas Siemens Taurus vagy egy Nohab dízelmozdony vezetője, mármint azzal, hogy lélektelen-e, pláne, hogy a Taurus például szolmizálva indul, komolyan, A-tól felső C-ig skálázik induláskor, ellenőriztem! 😊].

Gyerekkoromban a vonat ablakán azért sem volt ajánlatos kihajolni, mert a szemünkbe azonnal korom került, a mozdony kéményéből csak úgy szállt hátrafelé a jellegzetes szagú kőszénfüst. Különösen a Délihez közeli alagútban csapódott be a korom az ablakokon, ha időben nem húzta fel valaki. Az alagút akkor még egyáltalán nem volt kivilágítva és a kocsikban sem kapcsolták fel a villanyt, a vonat teljes sötétségben zakatolt át azon a néhányszor tíz méteren, ami nekünk, gyerekeknek egyszerre volt félelmetes és jólesően izgalmas esemény. A tehervonatok utolsó kocsiján akkoriban még úgynevezett kocsikísérő ült vagy állt, ezt olyannyira megszoktam, hogy ma is, ha mellettem tehervonat halad el, önkéntelenül keresem a végében a kocsikísérőt. De ma már nincs ott senki, csak az élettelen vas dübörög, csattog a síneken.

Ez még egy igazi mozdony!

Ez pedig három igazi hajtány, rajtuk ül anyukám és a két öccse, mögöttük áll nagypapám és nagymamám (Dunakisvarsány, vasútállomás, 30-as évek)