Amikor még ama kies mezővárosba vonatoztam haza...

2007. május 30., szerda

Élményekben gazdag nap volt. Délelőtt vívtam egy kis harcot a gépemmel, de én győztem, úgyhogy most működik. Aztán délután az állami egészségügyben szereztem tapasztalatokat, meg kell mondjam, pozitív volt mindegyik. Adminisztráció kissé lassan, de döcögött, pénzt leperkáltam (szerk. megj.: akkoriban volt a vizitdíj), főorvos úr kedves volt és udvarias, nővérek úgyszintén, a lerobbant esztéká ki van festve, egy szavam se lehetett. Viszonylag hamar végeztem, ahhoz képest legalábbis, hogy háromféle szűrővizsgálatot is abszolváltam, ráadásul a leletek is többé-kevésbé megnyugtatóak lettek, úgyhogy hurrá. Gondoltam, ha már így belejöttem, holnap folytatom a sort, mert van még pár beutalóm, de ezt azért még meggondolom, nem hajt a tatár. Vérszívó nénik jövő héten is ugyanott fognak ülni reggelenként, a szemészet se szalad el addigra, szóval, valószínűleg elég volt erre a hétre ennyi, egészségügyből is megárt a sok, ugye.

Viszont a hazafelé út! Az volt az igazi élmény. Kelenföldön szálltam fel a Déliből jövő csodavonatra (szerk. megj.: akkor indultak az új motorvonatok), leültem, elindultunk és megkezdődött a műsor. Ugyanis a vezető úgy döntött, feldobja a hangulatot és így üdvözölt bennünket a hangszórókból:
"Rendkívül nagy szeretettel köszöntjük újonnan felszállt utasainkat!" – a rendkívül és az újonnan első szótagját jól elnyújtotta, ettől az egész úgy hangzott, mintha viccet akarna csinálni az udvariasságból. 

Aztán Budaörsön felszállt egy rakás ember, elindultunk, és ekkor ismét megszólalt: "Nagy-nagy szeretettel köszöntjük most helyet foglalt kedves utastársainkat." Amikor  két megálló közt, mint egy utasszállító repülőgép pilótája elkezdte, hogy "Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy vonatunk sebessége 100 kilométer per óra, a belső hőmérséklet 22 egész öttized fok" – na, ekkor már néhányan fel mertek nevetni, mert addig, amúgy magyar módra, mindenki úgy viselkedett, mintha semmit se hallott volna. És ez a duma így leírva lehet, hogy nem annyira érdekes, de délután fél hat tájban a nagy magyar tájon száguldó vonatban ülve a sok bezárkózott arcú komor polgártárs között valami iszonyúan komikus hatást tett.
Ilyeneket mondott még – mert nehogy valaki azt higgye, most találom ki emlékezetből, nem ám, hanem elővettem egy cetlit és leírtam, le én! – tehát például ezt mondta: "Tisztelt utasaink! Vonatunk következő megállóhelye: Török – itt hangsúlyozottan szünetet tartott – bálint." Ekkor kitört a röhögés, nekem pedig megjelent lelki szemeim előtt a Jedikula mellett csónakban menekülő Bornemissza Gergely, meg Mekcsey és a többiek, amint török álruhákba öltözve a fogoly Török Bálintot készülnek kiszabadítani, teljesen kész voltam. 😁

És... még mindig nem volt vége, igyekezett változatossá tenni az információkat: "Tisztelt utasaink! Kisvártatva Biatorbágy állomásra érkezünk." "Kedves utasaink! Rövidesen Herceghalom állomásra futunk be." Nem feledkezett meg a leszállókról sem: "Leszálló utasainknak további szép napot és jó pihenést kívánunk."
De a legjobb ez volt: "Tájékoztatjuk tisztelt utasainkat, hogy vonatunk a napfényes Tatabányán át Oroszlányig közlekedik. Várható érkezésünk 18 óra 54 perc" – na, ez volt az a pillanat, amikor kifejezetten sajnáltam, hogy nem Oroszlányig szól a jegyem. Napfényes Tatabánya! Még jó, hogy Oroszlányra nem keresett valami odaillő jelzőt!

Amikor nagy bánatomra  hazaértem és kénytelen-kelletlen leszálltam, a peronról megnéztem magamnak a pilótát: egyedül ült a vezetőfülkében, tehát még azt se lehet mondani, hogy kollégákkal heccelődtek és ettől jött az ihlete, nem, egyedül volt, szőkésbarna fiatal fiú, mustárszínű pólóban, mosolygósan intett hátra a kalauznak – komolyan mondom, ha csak egy fokkal kommunikatívabb alkattal áldott volna meg a természet, beszólok neki az ablakon,  "köszönjük, fiatalember!" 😊