A napok csak szaladnak, szaladnak

Telik az idő, és már megint nem írtam ide napok óta. Aztán majd a napok után telnek a hetek, meg a hónapok, és akkor már csak legyintek, hogy úgyse néz ide senki, minek törjem magam. Így szokott lenni, ebből lesznek aztán a szégyenletes féléves, meg kétéves pauzák. De majd most... most nem így lesz, legalább valami heti összefoglalót megkövetelnék magamtól, bár nehéz lenne betartani, mert visszatekintve az elmúlt hétre nem biztos, hogy tudnám, mi is volt akkor, és mi volt régebben. Egyébként úgyis teljesen mindegy, írnivalót mindig lehet találni.
***********************

Régi osztálytársam meséli, hogy az egyik unokája olyan szakgimnáziumba jár, ahol textilműves képzést és az ahhoz tartozó sokféle tudást adnak a gyerekeknek, és sorolja, hogy divattervezést, divatrajzot, és persze  varrást, jelmeztervezést, divattörténetet, minden ilyesmit. Istenem, divattervező, divatrajzoló... hogy én mennyire szerettem volna abba az iskolába járni, ami ennek a szakgimnáziumnak az elődje volt! De hiába szerettem volna, mert ekkor már a gimnáziumi évek vége felé tartottam, amikor egyáltalán tudomásomra jutott, hogy van ilyen szakközépiskola. Mondjuk, az mindvégig bosszantott, hogy a politechnika keretében legalább mi, lányok nem varrni tanultunk, hanem azt az ostoba mezőgazdasági képzést verték át rajtunk. Divattervező, divatrajzoló, textiltervező – ahogy most hallottam ezeket a szavakat, szakmákat, ennyi év után is belesajdult a szívem.
************************

Stand up humorista fiatalember mondja, hogy ő  huszonhat éves, hivatalosan nyolc éve felnőtt, de elég volt, kipróbálta, neki ez nem jött be, mert olyan nehéz felnőttnek lenni.  Nevetünk rajta, pedig mennyire igaza van. Amíg kicsik vagyunk, még beszélni is alig tudunk, de már magunk akarunk mindent csinálni, ellökjük a segítő kezet, "nem! én! én!" Aztán felnövünk, és már tudjuk, mennyivel jobb volt gyereknek lenni.
************************

Nemrég írtam itt egy régi könyvsorozat emlékéről gyerekkoromból.  Aztán alkalmam volt megszerezni belőle az egyik kötetet, a Titkok és talányok címűt, erre emlékszem legjobban abból az időből. De ha már benne voltam, vérszemet kaptam a keresgélésre, és ugyanott megtaláltam az ipari rajz elemei tankönyvünket is, meg a negyedikes művészettörténetet is, amit a mi generációnk csak "a Dombi" néven szokott emlegetni.  Most van nekem három könyvem a múltból, és – ezért sokan teljesen lököttnek fognak tartani – néha fellapozom például az ipari rajz tankönyvet, meglátom a dőlt szabványbetűk oldalát, meg a mértani testek vetületeit, a lépcsősre csonkolt kocka rajzát, és ellágyulok. Mintha tegnap lett volna minden. Pedig nem, nagyon is nem.
************************