Öröm tegnap

Nosztalgikus hangulatba esvén kíváncsi voltam, van-e nyoma az 1973-ban beadott szakdolgozatomnak. Annak idején két példányban köttettem be, az egyiket a beadáshoz, a másikat meg, hogy nekem is megmaradjon. A másodpéldány elég halovány, mivel ez még indigóval másolt gépirat, akkoriban nem is volt más lehetőség. Elkezdtem keresgélni az egyetem és a könyvtár oldalán, és meg is találtam a repozitóriumot, ami tartalmazza az egyetemen és jogelődein elfogadott diplomamunkákat a kezdetektől. A legkorábbi évszám 1892, igaz, hogy abból az évből csak egyetlen tétel található, bizonyos Franzl Alajosnak "A munkáról" című dolgozata. A gyűjteményben mindenféle szempontból kereshetők az adatok, szerző, cím, évszám, stb. Maguk a dolgozatok digitalizált teljességükben persze csak az egyetem belső gépeiről hozzáférhetők, ámde! Aki igazolja, hogy ő a szerző, megkaphatja a szakdolgozat teljes szövegét tartalmazó fájlt. 

Nosza, levél a feltüntetett címre, és máris jött a válasz, benne három kérdés: milyen érdemjegyet kaptam rá, milyen szövegrészt elemeztem benne, illetve vannak-e képek a dolgozatban. Ez volt tehát az igazol(tat)ás.

Az első válaszban nem voltam biztos, csak sejtettem, hogy ötöst kaptam, igazából arról se volt emlékem, hogy egyáltalán honnan tudtuk meg az osztályzatot? Megkérdeztük a tanszéken, vagy az államvizsgán megmondták? A második és harmadik kérdésre pontosan tudtam felelni, vagyis egy szó mint száz, alig másfél óra alatt lebonyolódott az egész, és a megfelelő helyről letölthettem a saját szakdolgozatom teljes, nagyon jó minőségű, szkennelt szövegét.

Az igazi nosztalgikus érzés persze akkor ér el, amikor bele-belenézek: többségében hosszú ékezet nélküli betűkkel író írógépen készült (1973-ról beszélünk!), ráadásul a munka jellegénél fogva (15-16. századi nyelvemlékekről szólt) rengeteg mellékjelet és speciális karaktert is betűhíven kellett ábrázolni, azokat vékony filctollal én rajzolgattam bele a 64 oldalnyi szövegbe. Ha ma ilyen munkára adnám a fejem, máris lenne több ötletem is a megoldásra, mert ugye ma már vannak lehetőségek.

És most levonhatnám azt a közhelyes, széplelkű megállapítást, hogy jó, jó, de az mégis szebb volt... hát nem, nem vonok le semmi hasonlót. Hanem azt sóhajtom, hogy mit nem adtam volna ötvenvalahány évvel ezelőtt, ha nem kellett volna mindenért órákig ücsörögni ebben-abban a könyvtárban, lexikont, kézikönyvet, szakkönyvet, szakfolyóiratokat böngészni, cédulázni, rendszerezni, aztán szöveget kiizzadni a fejemből, letisztázni, majd valamikor a sok-sok hónapig tartó folyamat végére érve  kitenni a szükséges ékezeteket, megrajzolgatni az összes régi karaktert, amelyeknek a helyén betűköz volt a gépiratban. Ma már százszor könnyebben össze lehetne hozni az egészet, a tartalmi  és a formai kivitelezését egyaránt. 

A szakdolgozatom előmunkálataiban egyetlen folyamatra emlékszem igazán szívesen: amikor az anyagot gyűjtöttem hozzá. Amikor bejelentkeztem Nyíri professzorhoz, hogy akkor én mostan őhozzá szeretném írni a szakdolgozatomat, akkor ő megszabta (és megteremtette) a feltételeket. Minden szerda délután kettőtől négyig az ő szobája szabad, ott ülhetek és végezhetem az anyaggyűjtést. A polcokon ott sorakoztak azok a művek, melyekre szükségem volt, kettőtől négyig ültem, ötleteltem és  céduláztam. Ez volt  a munkának az a szakasza, amit igazán szerettem. És ez valóban százszor szebb volt, mint manapság az adott technikai lehetőségekkel, netán a mesterséges intelligencia bevonásával összegyűjteni az anyagot.